Taller E.P.S. Huayco

(Francisco Mariotti, Maria Luy, Rosario Noriega, Herbert Rodríguez, Juan Javier Salazar, Armando Williams, Mariela Zevallos), 1980–1982

 

Arte al paso (Művészet útközben), 1980
Festmény 10.000 üres sűrített tejes konzerv felületén.
Dokumentáció;
Francisco Mariotti jóvoltából.

 

Sarita Colonia, 1980
A nem kanonizált szent, Sarita Colonia portréja 12.000 üres sűrített tejes konzerv felületén.
Dokumentáció;
Francisco Mariotti jóvoltából

 

1979-ben fiatal művészek egy csoportja szegényes, olcsó anyagok felhasználásával olyan művészeti akciók megvalósításába kezdett, melyek a városi és a populáris kultúra népszerű ikonjainak átdolgozásával foglalkoztak. A tevékenységüknek keretet adó E.P.S Huayco műhely csaknem két éven át működött. Egyik legjelentősebb munkájuk a limai Galería Forum-ban bemutatott „Művészet útközben” volt, melynek során tízezer üres konzervdobozra festették fel a ‘salchipapas’ nevű egyszerű és olcsó helyi egytálétel képmását. A szőnyegként elterülő konzervdobozok a pop art raszterpöttyeinek helyi változatát hozták létre. A művet egy helyben terjesztett manifesztum egészítette ki, Mirko Lauer baloldali szerző írása a burzsoá művészeti ízlés kritikájáról.
Nem sokkal ezt követően a csoport tagjai Sarita Colonia, a bevándorlók és marginalizált társadalmi csoportok körében népszerű helyi szent portéját festették meg. Az ugyancsak konzervdobozok felületére készített kép a bevándorlók által jól ismert déli (pánamerikai) országút mentén volt látható, amely nem sokkal később a hívők zarándokútjává vált.

 

Mirko Lauer
Művészet útközben. Vidd magaddal.

 

Művészet útközben: nem tömít el, nem szükséges, hogy rápihenj, de csillapítja a kínzó éhséget, többet ad a konvencionális média kínálatánál és mélyebb a kizárólag esztétikai élvezeteknél. Amikor jól megy a galériáknak, és egyik kiállítás konvencionálisabb, mint a másik, a raszteres képek, ipari hulladékok, elméleti képletek, fotók és salchipapa-dobozok elegye azt harsogja, hogy a művészet valósága összetettebb a szépművészetekénél. Az emberek új érzékenységét tükröző vizuális formák mindenütt jelen vannak: a reklámügynökségek ontotta az ócska filmekben, a fogyasztást kiszolgált hulladék metamorfózisában, az elnyomottak nyomorúságos tárgyaiban. Az árucikkek vizuálisa a leginkább naprakész; színükben, anyagukban hordozzák a kizsákmányolás mindennapos lenyomatát.

Művészet útközben: válasz ez, kísérlet arra, hogy elpusztítsuk, ami a vonzó külszínt megtartva öregedett el. A galériák felé irányuló kritika, hogy azok ne csak múló kereskedelmi tranzakciók kirakatai legyenek: a legendás tizenöt napé, amely a műteremtől és a gyűjtő szobájáig tart. Ami itt a leglényegesebb, az eladhatatlan. Azon hírneves vallásos-expresszív „módszerek” kritikája ez, amelyek érezni és nem gondolkodni tanítják a fiatal művészeket. Ebben rejlik azon képzőművészek feladata, akik saját és társadalmuk problémáit veszik szemügyre, azokat próbálják politikus módon, a vizualitás eszközeivel megoldani. A termék-előállító képzőművészet helyett olyat javasol, amely a vizualitásból kiindulva magát a kultúra minden területére kiterjeszti. Az alkotó agitátor, botránykő a szabadság ellenségeinek szemében. Az import fals modernizmusának kritikája ez: csak a populáris lehet igazán modern ma Peruban.

Művészet útközben: környezettanulmány, amely láthatóvá teszi a város szemetét és művészetét összekötő köldökzsinórt: a nyomornegyedek üres konzervdobozai a galériába érve festőfelületté válnak, hogy aztán ez egyszer telin kerüljenek vissza a nyomornegyedekbe. Létezik egy szemetet, az ennivalót és művészetet egybefűző ökoszisztéma, amelyet egyre határozottabban fel kell mutatni, csakúgy, mint a reklámipar kétarcúságát, mert ami a bőség imágója az egyiknek, az a szükségé a másiknak. A művészet a vizualitás e kétélűségének tükrében akarja magát látni, amely gyakran a saját kettőssége is. Abban a közegben, ahol a művészet az ötvenes évek óta elveszítette politikai késztetését, most Luy, Mariotti, Noriega, Salazar és Zevallos valóban új és értékes képzőművészetet mutatnak fel. Nem mintha formailag kápráztatnának el – jóllehet frissességet és kétségtelenül magas minőséget képviselnek – mint egy avantgárd parádé, hanem azzal ragadnak meg, hogy a latin-amerikai művészetet meghatározó valóság, a szegénység nyelvét beszélik.

Művészet útközben: kollektív munkamódszer, javaslat a művészek valamint a művészek és műveik közötti új kapcsolat megteremésére. Nem a kollektivitás régi zászlaja alatt felvonuló fikció, hanem igazi munkamegosztás, vitafolyamat, amely megváltoztatja az egyéni irányokat. Ma a perui fiatal képzőművészeket leginkább az izoláció jellemzi. Átnéznek rajtuk a teoretikusok, nem jutnak információhoz és amint az államot befektetők kezdik irányítani, az ennek hatására éledő műtárgypiac számára láthatatlanok. Össze kell fogniuk, meg kell tanulniuk együtt dolgozni, éppen azért, hogy sajátságaikat képviselni tudják, máskülönben ellaposítja őket a piacot irányító divat és az ennek követése nyomán terjedő tespedtség.

Művészet útközben: nem kényelmes, nem vonzó, nem kápráztat el, de egy rövid időre ebben összpontosul néhány perui művész legnagyobb reménye. Ma öt ember munkája ez, de szellemiségében mindazoké, akik tehetségesek, de nem sikeresek - ami hasonlóan fontos. A néma művészet megelégelése ez, amit a festőecset virtuózainak generációi próbálnak állandósítani.

Művészet útközben: elvihető, de csak egyféleképpen: ha a szemeddel harapsz bele, és rágod, miközben mész az úton.